Idézetek, gondolatok

Idézetek beszédről és csendről

„Az emberek élnek, lélegeznek és beszélnek. Életünk egyik fontos tevékenysége – pusztán külső szemléletre is – az, hogy gondolatainkat, érzelmeinket szavakkal közöljük, hogy mások gondolataira, érzéseire figyeljünk, azokat a nyelv közege által fölfogjuk, megértjük. Attól a pillanattól fogva, hogy a világra születtünk, mindaddig, míg meg nem halunk, beszélünk.” Kosztolányi Dezső

„Mi az a helyes beszéd? Tartózkodás a hazugságtól, a másokat megosztó beszédtől, a sértő beszédtől és a hiábavaló fecsegéstől: ezt nevezik helyes beszédnek.” Buddha

„A beszéd művészete – mély gondolat, kevés szó.” Hioszi Tatiosz

„A szó hitelét a hang adja meg.” Richard Wagner

„A legmélyebbre ható, a leggyógyítóbb muzsika a szívből jövő beszéd.” Ralph Waldo Emerson

„Ha a mondat közepén csönd keletkezik, egy kicsinyke, félre nem érthető csönd, az olyan, mintha megnyílna halkan egy ajtó, s az ember betekintést nyer oda, ahol fontos dolgok éppen most születnek.” Ancsel Éva

„Mikor az éj leszáll s a csillagok feljőnek, mikor a világ szavai elhalnak, elkezd beszélni a természet, akkor a végtelen mindenség megnyílik s az ember lelke lát.” Jókai Mór

spirális forma

„Mert minden szó új korlátot teremt,
a gondolat testének szabva formát
s e korlátok közt kigyózik a rend
lépcseje, melyen addig másszuk ormát
új és új látásnak, mígnem messze lent
köddé mosódik minden régi korlát,
s képekből összeáll a képtelen
korlátokból korlátlan végtelen.”
Babits Mihály

„Isten rajtad: végtelen könny; Isten benned: végtelen mosoly.” Weöres Sándor

A vers a Lélek nyelve

„Ha vágysz a meddő tévúton-botorkálás
Helyett az igazság mély megismerésére,
Fordítsd figyelmed önmagadra, szűküljön
Látókörödnek tág határa lelkedre,
S tanítsd meg arra: benne van, belül lappang,
Mit kint keres nagy fáradozva, minden kincs…”

(Boethius: A filozófia vigasztalása)

Püthagorasz, Giordano Bruno, Boethius és még sok filozófus költői nyelven fogalmazta meg tanításai esszenciáját. A nagy civilizációk szent könyvei versben íródtak, mítoszok, eposzok szólnak hozzánk hexameterek és jambusok szárnyain.

Vajon miért használják ezt a nyelvet, melynek megértése nem olyan egyszerű a mai ember számára?

Minek ez a sejtelmesség, miért nem lehet szó szerint fogalmazni? – tehetjük fel a kérdést.

Kosztolányi Dezső azt írja, hogy az emberiség előbb tudott versben beszélni, mint prózában, és hogy a költészet mindannyiunk anyanyelve. A nehézség az, hogy mivel anyaga ugyanaz, mint a hétköznapi beszédé, mintha feledésbe merült volna az eredeti jelentés.

Így a költészet nyelvét újra kell tanulni, ha meg szeretnénk érteni az üzenetét. Hiszen nem elsősorban a racionális, hanem inkább az intuitív részünknek szól, nem a fejnek, inkább a szívnek.

A hétköznapokban, amikor az ember prózai életét éli, ritkán merül fel benne, hogy a madarak röptét figyelje, vagy az élet mulandóságáról elmélkedjen. A vers kiemel a létfenntartás körüli gondokból, és ünnepi perceket varázsol életünkbe, a Lélek ünnepét.

Mert a vers a Lélek nyelve.

A vers szó a latin versus szóból ered, ami eredetileg fordulatot, visszatérést jelent.

Az eke fordulatát, a barázdát is így nevezték. Az eke felszántja a földet, a költő pedig úgy formálja alkotásának anyagát, hogy áthathassák gondolatai és érzelmei. Hagyományos szimbólumként az eke kifejezi a szellemi erőt is, mely megtermékenyíti az anyagot – a művész csak az anyag legyőzése révén képes valódi művészetet teremteni. A vers szó tehát magában foglalja a szellem uralmát az anyag felett.

Egyik alapvető jellemzője a rendezett, harmonikus forma, a ritmus és zeneiség. A ritmus pedig az élet számos formáját kifejezheti. Az ember belső ritmusa, mely a szív ritmusában és a légzésben nyilvánul meg, felgyorsul és lelassul annak megfelelően, hogy milyen érzelmek és gondolatok mozognak benne. A vers ritmusa eleveníti meg a költő üzenetét a hallgatóban.

Nyelvezete szimbólumokkal, analógiákkal, metaforákkal van teli, melyek ébresztik az emberben azt a képességet, hogy a formák mögötti lényeget tudja szemlélni, hogy meg tudja érteni a költő által lefestett képek rejtett értelmét, melyek a láthatatlant tárják fel lelki szemeink előtt.

Szabó Lőrinc felteszi a kérdést, hogy miért is van szükség költészetre, és így válaszol:

„Az ember meg akarja ismerni magát és a világot. Le akarja győzni az elmúlást, a megváltást keresi. A mámort, amely a fájó egyént visszakapcsolja a boldog mindenségbe.”

„Ma kint aludtam a fák alatt
Egy fehér felhő fennakadt
Istenhez vágyó álmaimban.

És két nehéz karom éjszaka
Gyökér lett, fekete gyökér
S most nyílok-nyílok, mint a táj,
ha ködét felgöngyölíti a hajnali szél.”

(Szabó Lőrinc: Hajnali séta – részlet)

Latinovits Zoltán a versek, a költészet szerelmese, aki maga is költői nyelven képes írni szerelméről, így fogalmazott:

„Ha magam voltam versekkel egymagamban…. szárnyaikon felemeltek kórházi betegágyamról, valamely hősi múltba röpítettek, vagy anyámhoz vittek haza, testvéreimhez, szerelmemhez, voltak igazságomban erősítők, hogy mégis érdemes, mert az nem lehet, voltak hitetők, hogy nem vagyok egyedül, tartozom valakihez, valakikhez, tartozom valakinek valamivel, kitaszítottak magányomból, egy nagyobb közösségbe lökdöstek, minden emberek közé, kilöktek a világba, és az Agórán erős voltam és bátor és győztes, mint ritka álomban, voltak kegyesek, megbocsátók, alázatosak és szerények, voltak titkosan gyógyítók, ápoltak, ha beteg voltam, felemeltek, ha elestem, és néha, néha, amikor rajtam volt a fény, röpülni is tudtam általuk.”

A költészet a görög mitológiában isteni eredetű, több istenséghez is kapcsolják, egyikük Orpheusz, aki különleges módon egyesíti magában Apollón és Dionüszosz erejét, a rendet és harmóniát és a mámorító lelkesedést. Az orphizmus vallási-filozófiai eszmerendszerében a dalnok a misztikus tudás birtokosa, a megvilágosodott lélek megszemélyesítője.

„…az idegen, a másféle, akit rettegve keresztre vonsz,
önnön benső, igazi arcod, akit nem ismersz…”
(Weöres Sándor: Orpheus)

Zeusz és Mnémoszüné, az emlékezés istennőjének lányai: a Múzsák. Azzal a feladattal születtek, hogy dicsőítsék az isteneket, és enyhítsék az emberek gondjait, fájdalmait.

Ők a múlt és jelen ismerői, akik az emberi és isteni szféra közötti összekötő kapcsot is jelképezik.

A költőket a Múzsák kegyeltjeinek tartják. A költő küldetése: emlékeztetni, felidézni az emberben valódi önmagát. Hidat verni a látható és láthatatlan ember, a látható és láthatatlan világ közé.

A közvetítés szimbólumaként a költőket ihletükben a szárnyas Pegasus emeli az istenek égi világába, hogy onnan hozhassanak hírt.

„Lehet, hogy van és nincs közt biztos hajósunk a poéta, a fogantatott gyermek, valamely izgága Jézus. Hitem szerint az. Nyilván hajtja őt valami, az örökkévalóság retúrjegyével utazót, hogy szóljon, toporzékoljon és tanítson, hogy közvetítsen. Csak kompol Ég és Föld között, föl s alá….” (Latinovits Zoltán)

A jó versben felismerhetjük a külső események mellett párhuzamosan bennünk zajló valódibb és mélyebb életünket. A lírai megvilágítás feltárja hadakozásaink, fájdalmaink, csalódásaink, bánataink és örömeink forrását, értelmét. És feloldva a belső falakat, a szépség balzsamával gyógyítja sebeinket.

„…a szépség a jóság egyfajta virága, amely virág csáberejével csalogatja beljebb vizsgálóit a rejtőzködő jóság.” Marsilio Ficino

A vers vágyat ébreszt, szerelemre lobbant a szépség és jóság iránt, kiemel a szürke, hétköznapi tudatállapotból, emlékeztet arra, akit megszólít bennünk a rímek, ritmusok közvetítésével érkező üzenet. Az örök Vándort szólítja meg, aki valaha az idők kezdetén útnak indult, hogy sok-sok próbán és nehézségen át egyszer majd elérje célját.

„A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb, a legszebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában a halhatatlanságra tart igényt.” Latinovits Zoltán